Elvitte a Zsuzsivonat

Négyéves volt. Apró kezét anyja tenyerébe temetve lépkedett az utcán, nem gyözvén betelni a föváros látványosságaival. Fennhangon olvasta az üzletek feliratát, tüzszínü fürtjei vidám csigákban repkedtek mosolygó arca körül. Tudta, a nagymama fözte madártej anya szatyra alján lapul, így nem szegte kedvét az sem, hogy a tavaszi csalfa idöjárás miatt a pörgös szoknyáját nem mutathatja meg a világnak.

A MÁV Kórház felé tartottak. Kezdte ismerösnek találni a terepet, kicsit erösebben markolta anyja tenyerét, csacsogása is alábbhagyott. Ijedten pislogott körbe, jól tudta mihez közelednek. Rövid élete folyamán rendszeres látogatója volt a kórházaknak asztmája miatt.

- Csillagom. - szólt az anya - Nekem van néhány elintéznivalóm még. Felviszlek, hogy a növérkék vigyázzanak kicsit rád, hamarosan érted jövök.

- Értem jössz? - kérdezte félszegen - Biztos?

- Biztos.

Együtt mentek fel az emeletre. Az asszony váltott néhány szót a növérekkel, átadott egy csomagot, majd átölelte lányát.

- Vedd fel a pizsamát! Tudod, itt nem lehet utcai ruhában lenni.

A kislány kutatóan körbenézett, majd nagyot sóhajtva bólintott.

- Hol?

- Nézd, míg várakozol, addíg kapsz egy ágyat - anya zavartan beszélt, folyton lánya haját simogatta.

- De nem alszok itt?

- Nem, jövök érted.

- Biztos?

- Biztos.

Felültették a nagy ágyra. Lábai árván lógtak, ameddig anyja a szekrénybe tette a ruháit, kis karjával erösen szorongatta Zsuzsi babáját, hogy ne hallja meg senki, hogy mennyire hangosan ver a szíve.
A szobában felnött asszonyok súgtak össze csendben, anyját mustrálták. Rájuk akart kiabálni, vagy az anyjára, de nem tette. Jó kislány volt, csak csendben nézett körbe nagy barna szemein keresztül. Összeszorította meggypiros száját, mintha könnyei azon akarnának kitörni, még akkor is, mikor anya búcsúpuszit kért.
Majd átkarolta annak nyakát szorosan.

- Én meggondoltam magam -súgta - Inkább veled szeretnék menni!

- Már túl sok idö lenne, ameddíg átöltöznél. Várj itt! - a nö felpattant, és kiviharzott a szobából.

Már rég lement a nap, mikor még mindíg ott ült. Nem állt szóba senkivel, csak várt. Nem válaszolt semmire, száját még mindíg összeszorítva tartotta. Ült ott a nagy ágyon, magához ölelve szorosan a Zsuzsi babát.

Megjött az éjszakai váltás. Mogorva, mélyhangú növér lépett a szobába.

- Tessék azonnal lefeküdni! - förmedt rá - Itt nem hisztizhetsz, mit képzelsz magadról, hogy itt örizlek reggelig?!

Csak nézte a hatalmas növért, de nem szólt semmit. Makacsul, mozdulatlanul maradt.

- Megmondtam neked, hogy ezt fejezd be! - ment a gyerek felé a növér, s a kislány kissé összehúzta magát ijedtében.

- De hisz' egy hangja sem volt! - szólt az egyik beteg.

- Engem az nem érdekel! – csattant a növér - A szabály, az szabály! Villanyoltás után mindenki feküdjön le! - odarobogott a kislányhoz, és felemelte. Próbálta lefektetni, de az rúgkapált.

- Nem kell itt maradnom! - sírta - Nem kell itt aludnom, jön értem az anyukám!

- Nem jön érted, csak nem akarta megmondani, hogy itt maradsz.

- Ez nem igaz! Nagyon sok dolga van. Jön értem! - azzal kicsúszott a növér kezei közül, és kiszaladt a folyosóra.

Szaladt, nem nézett semerre. Végig a hosszú folyosón könnyeit nyelve, rémülten. Éppen bele egy beteghordóba. Visítva próbált szabadulni, már minden beteg a folyosón volt. Az ápolónö lihegve ért oda, éppen a következö dörgedelmét készítette elö mikor egy idös asszony lépett oda.

- Terike! - kezdte az növér - Ne haragudjon, de ezzel a kis hisztizsákkal nem bírunk. Menjen, pihenjen le, mindjárt rendet rakok itt.

- Nem szükséges - kezdte halkan, rekedten a nö - Biztosan nem akar a kicsi aludni. Én sem tudok. Hadd vigyem be magamhoz kicsit beszélgetni. Én az álmom várom, ö az édesanyját. Mindkettö súlyos teher.

A kislány megszeppenten elhallgatott. Karjait a nö felé nyújtotta, dacosan a növér szemébe nézve.A beteg asszony elmosolyodott:

- Hagyja csak növérke! Jól megleszünk mi ketten!
Kézenfogva indultak a betegszoba felé, mint a cinkostársak. Terikének külön szobája volt.

- Te biztosan királynö vagy. - kezdte a kislány - Még a gonosz boszorkánynak is tudsz parancsolni!

- Ó, én nem vagyok királynö, csak túl régóta fekszem itt. Ezért kaptam külön szobát.

A kislány zavartan toporgott, majd az ágyra vetett könyvre pillantott.
- Én is tudok olvasni!

- Nem hiszem! - nevetett a nö.

- De igen, tudok! Csak ott maradt a könyvem a másik szobában.

- Elhozzam neked?

- Elhoznád? - suttogta vissza a kislány.

- Persze! De elöbb szeretném hallani a neved, és az ö nevét mutatott a babára, majd kezet nyújtott, mint a felnöttek

- Teri néninek hívnak.

- Ö a Zsuzsi babám. A legszebb baba a világon!

- Ebben biztos vagyok. És a te neved?

- Kati. Kiskati. Elhozod most már nekem a Babart?

- Persze. Nem csaplak be. Maradj itt, de jöhetsz is utánam a folyosón. Mi ketten most már éjjeli szövetségesek leszünk jó?

Kiskati boldogan bólogatott: - Jó! Mi az a szövetségesek?

- Nem törödünk a gonosz boszorkányokkal!

-Jó! - kuncogott a kislány.

Ott aludt el az asszony ágyában. Felolvasta elötte a kedvenc mesekönyvét, majd énekelt egy kicsit.

Reggel a saját ágyában ébredt. Terike ült az ágya mellett.

- Nagy napod lesz ma, tudod-e?

Kiskati értetlenül csóválta a fejét.

- Megnézheted belülröl a mütöt. Kiveszik a manduládat.

- Nekem nincs olyanom.

- De bizony van. És sajnos megbetegedett. Ezért vagy itt. De a mütö nagyon érdekes, majd meglátod! Ha kinézel az ablakon, láthatod a vonatokat is, amikröl énekeltél tegnap nekem, mint a Zsuzsi vonat.

- Hogyan veszik ki a mandulámat?

- Csak pár perc az egész, és ha ügyes leszel, utána fagyit kapsz.

- Megnézhetem a vonatokat?

- Meg.

- Ott vársz majd engem?

- Ott. Mindjárt jönnek.

- Nem volt itt az anyukám? Lehet, hogy itt volt, míg aludtam, és elment.

- Nem, de holnap látogatás lesz. Biztosan eljön. Nyugodtan alhatsz, ha eljön, ígérem felébresztelek.

- Sok a dolga - gondolkodott a kislány.

A mütös hamar megérkezett. Felkapta, mint a pillét.

- Józsikám! Hadd nézze meg az ablakból a vonatokat!

- Vonatokat? - nevetett a férfi - Hogy elszökjön az egyiken ez a kismadár? Na jól van! De akkor szorosan karold át a nyakamat, mert ritkán viszek ilyen nehéz sózsákot, félek elejtelek! - azzal hupsz! Úgy tett, mintha éppen elejtené. A kislány nagyot kacagott, és integetett idös barátnöjének.

Terike ott várta a mütö elött. Végig vele volt, ameddíg ébredezett.

- Nagyon rossz volt! – felete rekedten - nagyon fájt. Nem mondtad.

- Ha elöre megmondom, akkor nagyon féltél volna. Ezért nem mondta anyukád sem, hogy itt kell maradnod.

- Sok a dolga.

- Jó kislány vagy - simogatta meg az asszony.

Másnap megérkeztek látogatásra a szülök. A kislány mindenáron meg akarta mutatni új barátnöjét, de az végig a szobájában maradt. Látogatás után, csalódottan azonnal odaszaladt. Hangosan nyitotta az ajtót, de az asszony olyan mélyen aludt, hogy meg sem rezzent a zajra. A növérke sietett oda.

- Nem érzi most jól magát, hagyd pihenni!

- Csendben itt maradok jó?

- Nem lehet, pihennie kell. Majd holnap visszajössz.

- Hagyja csak növérke! - szólt halkan az asszony - már alíg vártam, hogy itt legyen! - Csak a szemeit nyitotta ki, biztatóan mosolygott a kislányra.

- Látod, eljött az anyukád! Milyen boldog vagy! Szerettem volna vele találkozni, de most nem tudok felkelni. Nem fogadnak szót a lábaim. Látod, ha igazi királynö lennék, akkor azoknak is parancsolni tudnék. De van itt nekem valaki, aki felvidít, mikor haragszom a lábaimra...

- Kicsoda? - nézett körbe az apróság.

- Hát te! Nem gyöztelek már várni!! Húzd ide gyorsan a kisszéket, és mesélj nekem a Babarból!

Már nem kelt fel az ágyból többet. Kiskati amennyit csak lehetett, vele volt. Ott ült az ágya mellett a széken, és mesélt a szülövárosáról, a nagymamáról, a nagypapáról. Lerajzolta a Duna-partot, ahogy a nagypapával apró kagylóhéjakat gyüjtöttek, a cirkuszról, a kedvenc meséirö. Minden nap kitöltötte Terike óráit, és ö csak hallgatta, és egyre kevesebbet szólt közbe, csak mosolygott. Már oda vitték a kislány ebédjét, engedték, hogy vizit alatt bent ücsörögjön, és mindenki nagyon kedves volt vele az osztályon.

Elérkezett a hazatérés ideje. Türelmetlenül toporgott, míg anyja megkapta a papírokat. Felvehette a pörgös szoknyáját, gondosan megfésülködött, és izgatottan rontott be Terike szobájába. Belépve üres ágyat talált. Értetlenül állt a betegszobában. Egyszer csak meghallotta, az orvos hangját a feje felett:

- Terike azt üzente, hogy meghoztad neki az álmait. Most elment oda, ahonnan örökre a te barátnöd lehet.

Anya megfogta a kezét, és csendben elindultak. Odakint az égre nézve látta elhaladni a füstölgö égi Zsuzsivonatot.

Enter supporting content here