Make your own free website on Tripod.com








Novella II.














Home | Életképek /drawn to the life (novells) | rólam/about me | Egypercesek)one minut novells | Novella I | Novella II. | Tündérek/Fairys | Természetfotóim/ my pictures of nature | Fórum, és linkek | kapcsolat/contact | Családi fotó album/family pictures | kedvenceink/ my pets





Recept hozzám (novella)

00000232.jpg
















tojas1.jpg

Szépen fénylik a fólia az elökészített hús csomagolásán. Játszom egy kicsit vele, olyan, mint egy párna. Csülökpárna. De nem sokáig idözhetek, ideje nekiállnom a munkának.
Elö a hagymát, fokhagymát. Szépen, módszeresen, mert minden varázslathoz gondos elökészület kell.
Szeretek fözni. Szeretem, ahogy a kés hibátlanul belesiklik az anyagokba, a rendszertelen formákból rendezett katonákat szelek. Mindennek megvan a maga dinamikája. A húst szeretettel, melegséggel kell vágni, tisztelve az erejét, a lüktetését. A hagyma virgonc, örökösen kisiklik a kézböl. Fénylik csupasz önmagában, kissé vulgáris is, ahogyan kibontom a ruhájából. A hagymát egészen pici részekre aprítom, hogy amikor a kész étel a szánkba kerül, ne harapjunk rá a hagymadarabokra. El kell olvadnia az összetevökben, hogy velük eggyé válva valami mássá alakuljon. Valamivé, ami úgy táplál, hogy közben a kulináris élvezetekben részesíti azokat, aki kapják. Táncol a kés a kezemben, szinte ritmusa van. Egy apró darabka sem csúszott félre. Tökéletes. Alább nem adom.
Az olaj akkor megfelelö, amikor a fény köröket rajzol a felszínére, forrón és éhesen várja, hogy magába olvassza amit beleteszek.

Érteni kell mindennek a nyelvén. Tisztelni az egyéniségét még egy hagymának is. Régi titka ez az ösi családi recepteknek. Nagyanyám kötényének suhogása öleli körbe a derekamat, és apám felfedezö szemének csillogása fénylik a szememben, amikor várom az olaj sercenését a beledobott hagymadarabok körül.
Magam vagyok, és egy cseppet sem zavar. Eggyé válok a munkámmal Az életem túlságosan rövid ahhoz, hogy elutasítsam ezeknek a pillanatoknak a varázsát. Kezem a fazék fölé tartom, várom a felcsapódó göz melegét. Mosolyogva húzom el, majd összedörzsölöm a két tenyerem. A legjobb kézkrém. A felszálló gözben benne minden vitamin, amire szüksége van a börnek. A konyhám kész kémiai, fizikai labor. A szemem elött peregnek az iskolás évek, és bennük a kísérletek. Most szabadon játszadozhatok az anyagokkal. Egyre izgatottabb leszek. Még csak fizikai folyamatokat figyelhetek meg, de lassan elöbukkan a kémia is.

...A világ csoda... - Hallom apám hangját a fejemben. ...- Aki ezt nem akarja megélni, aki behunyja a szemét ezek elött, örökre boldogtalan marad.... - Csak álltam akkor mellette ámulva. Ezek voltak a -Boszorkánydélutánok- Együtt mentünk beszerezni az alapanyagokat. Ilyenkor apám rendszerint elköltötte a nála lévö összes pénzt, és hazaérve sugárzóan mesélte, hogy nagyon jól éreztük együtt magunkat. Izgatottan varázsolta elö a szatyorból a rákkonzervet, amit még soha életében nem evett, így kellöképpen fontosnak tartotta azt gyorsan megízlelni. Abban az idöben minden fillérre volt otthon kiszámolva, de öt ez egy cseppet sem érdekelte. -...A szükséges dolgok, és a szükséges cselekedek unalmasak. A haszontalanságok teszik élvezetessé az életet... - és én ebben mélységesen egyetértettem vele. Ebböl a megfontolásból nevezte a vacsorafözést boszorkánydélutánoknak. Fözni szükséges, tehát borzasztóan unalmas elfoglaltság, de egyböl más színezetet kap, ha úgy tekintünk rá, mint valami varázslatra. A magukban íztelen dolgok sokaságából a fazék mélyén összefözve, csodát komponálunk.
Így lett számomra játék a tanulás, és kacagva szaladtam hét évesen leellenörizni, hogy a hütöszekrény hátulja valójában füt, és így lett számomra játék, felfedezésre váró hatalmas kaland az egész élet.

De nehogy bárki is azt gondolja, hogy a játék valami komolytalan dolog. Nem, nem az! Tilos bármi szükségszerüvel elrontani! Az életet nem lehet szükségszerüen élni! Azonnal elveszíti a varázsát, a zamatát, mint ahogyan az étel is, ha nem szívvel készítem, hanem mert muszáj. Nem is verseny, hiszen a játéknál öröm maga a részvétel. Nyertesek, csakazértis elsök, csak azok akarnak lenni, akik nem érzik a felszabadult örömét annak, hogy "megpróbáltam
Akik nem önmagukhoz mérve mérlegelnek, mert ha azt tennék, akkor eleve gyöztesek lennének minden pillanatában annak, amit szívvel-lélekkel, a tölük telhetö legjobban visznek véghez. Mérik önmagukat, hasonlítgatják, pedig csak résztvevök kellenének. Bírákat keresnek, igazolást, pedig csak felfedezés, ízlelés, tapasztalás van. Egy életen át.

Volt egy játszótársam. Azt hittem, hogy az, pedig ö csupán a léte minden mozzanatában szükségszerü ember volt. Semmit, de semmit nem tett örömböl, felszabadultan. Minden cselekedete, még a szabadidejének az eltöltése is aszerint volt kiválasztva, hogy mi vetít re jobb fényt. Fontosnak, és nagyon szükségszerünek akarta hinni magát.
Egyszer bíráskodni hívott engem, igazolást keresett a szavaimban valamire, ami a legostobább szükségszerü gondolat az életben, mégpedig arra, hogy ö elöírásszerüen mindent megtett, csak akik körülötte élnek, azok a hálátlanok.
Néztem, és csak néztem a levelet, és kerestem a mögötte rejlö embert. Mindent elrontott. A legnagyobb hibát követte el, amit az én szememben bárki is elkövethet, mégpedig azt, hogy nyerni akart azok felett, akik vele együtt ízlelik, tapasztalják, fedezik fel az életet. Érdektelenné vált a saját maga számára, holott a felénk irányuló érdeklödés a külvilág felöl tükörképe annak, hogy mi mennyire merülünk el annak a csodálatában. Megszünt teljesen bármi mással is foglalkozni a maga sajnálatán kívül, és siratóasszonyokat keresett maga mellé, és persze társakat, akik vele együtt gyaláznak.

A krumpliszemek elöttem a tálban békésen várnak a sorsukra. Felülre került egy aprócska, nem is értem, hogyan tornászta fel magát ide, ilyen elökelö helyre. Á! Látom már: egy erösebb tartja a csücskével.
A pucolótálcán elöttem felhalmozva a résztvevök levetett ruhái: vöröshagymahéj, fokhagymahéj, krumplihéj. Kedves összevisszaságban, ahogy a segítségemmel nekivetköztek a közös mókának. Vasárnapi ebédet játszanak. Tény, és való, a hagyma hamarabb került a fazékba, kikiálthatnám öt gyöztesnek, de nem sokra menne versenytársak nélkül, így csak csendesen, minden ováció nélkül válik üvegessé a meleg egyvelegben.

Nem, nem az a baj, hogy valami nem tetszik. Nem az a baj, hogy kiöntjük a szívünket. Az a baj, hogy önnön piedesztálunk lealázza azokat, akiket alatta valónak tekintünk. Én ennek nem tudok tapsolni.
A kisgyerek építökockákat tesz egymás tetejére. Ha leborul a torony, ki a hibás? A kockák? Ez meg sem fordul a játszó gyerek fejében. Szentnek tekinti a feladatot, a legnagyobb komolysággal feszül neki, mégis örömét leli benne. Nem szükséges, hogy felépítse. A szándék maga az öröm, az alkotás öröme, amibe belefér az is, hogy hibázunk. Belefér az is, hogy ráleljünk önnön hibáinkra, és azokat mérlegelve felépüljön bármi. Akár ez az építmény lehet maga az életünk is.
Amit az említett kérdésröl gondoltam, megírtam, megválaszoltam. Tudtam, hogy mit teszek. A számháborúban leolvastam az elöttem álló homlokáról, mekkora az ö értéke. Számomra ö kiesett a játékból. Az azt követö események arra engednek következtetni, hogy az általam kimondott szám valós volt, tudta, hogy célba találtam.
Egy ilyen esemény kétség kívül mindenkinek kínos. A válaszreakciók változatosak lehetnek, az esetek nagy többségében ez a játék része, nincs harag, legközelebb én írok ki a homlokomra olyat, hogyha valaki azt rám olvassa, valószínüleg szíven üt, de legalább megtanulom, hogy mekkora méretekben teszem magam a mérlegre a környezetemmel szemben. Ebben az esetben azonban az illetö számára vérlázító is volt. A játszótársam azt gondolta a barátságnak lehetnek szükségszerü elemei, mégpedig a folyamatosan mosolygó fejbólogatás.

Nyárról maradt paradicsomlével iparkodok ki a kamrából. Kettévált már a várakozásban. Az üveg alján maga a paradicsom, felette a víz. Idönként fel kell rázni, különben túl sürü lesz, vagy íztelen, ha csak a tetején levö híg valamit kóstolom. Maga a paradicsomlé bizonyára meg van róla gyözödve most is, hogy tökéletes, hiszen az is. Csak én kívülröl láthatom meg igazán jól, amit ö maga nem tud. Mint külsö szemlélö veszem észre, hogy bizony alulra került ami a lényeges, felül csak a gyenge hígításra szolgáló lötty van. A palack poros. Látszik, régen nem nyúlt már érdemben hozzá senki. Nosza! Én jól felrázom! A tetején a lezárásra szolgáló celofán láthatóan nem örül ennek, nem sok hiányzik, hogy ki ne szakadjon. Miután végeztem, mosolyogva szemlélem: ez az üveg paradicsomlé bölcsebb, mint sok ember. Tudja, hogy időnként mindenkit fel kell rázni, csakis a javára válik.

Az élet tehát megadta nekem a legnagyobb felfedezést: Mit kezdek majd valakivel, aki immáron örökre megutált? Engem pellengérre tett az, aki piedesztálon hiszi magát. A pellengér bár valóban felettébb kényelmetlen, mégis sokkal érdekesebb. Az idegek a végletekig kihegyezve, és így minden olyanná válik körülöttem, mint egy lassított film. A körülöttem lebzselö csödület arcait egyenként vehetem szemügyre, és csakis ebben a helyzetben látható, hogy kik azok, akik ezt élvezettel nézik, söt fokozzák a lincshangulatot, és kik azok, akik tiszta vízzel mossák a homlokomat.

Az elözöek antiszociális, deviáns, bomlott személyiségnek mondanak. Egyenesen máglyára küldenének, ha tehetnék, de meg kell elégedniük az átmeneti kínjaim élvezetével. Igen, kénytelen vagyok belátni, hogy bizonyos személyiségü embereket zavarja, ha kimondod, amit látsz, ha leolvasod a homlokukról, amely számot viselnek. Ök csupán azért számháborúznak, hogy a végén a tábortüznél melegedjenek. Tulajdonképpen nincs is saját számuk, csak amelyeket összekapargattak innen-onnan.

Az utóbbiak a barátaim. Hogy ök mint vélekednek rólam, azt nem tudom, de nem is az a fontos. A fontos az az, hogy már elöre mosolyognak, mert kíváncsiak rá, hogyan fogok onnan lemászni, mert tudják, nekem mindez csupán egy újabb kaland. Ha látják, hogy sikerül, akkor maguk kiáltják le majd még bátrabban mások homlokáról az odaaggatott sallangokat.

Odaégettem a rántást. Annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem rá. Kitalálhatnék okokat, amiért késik az ebéd. Ujjal mutogathatnék a családomra, hogy lám, még egy rendes tüzhelyet sem kapok, az egyik rózsa túlságosan éget. Így egy csapással két legyet ütnék, a családom kínosan érezné magát, hogy még ennyit sem képes elöteremteni a ház asszonyának, és a renomém egyböl az egekig szökne. Vagy okolhatnám a lisztet, manapság nem minöségi már az sem, és itt egyböl indokom lenne a mai silány, elértéktelenedett világot hibáztatni a saját sanyarú sorsomért, jelen esetben a konyhában végzendö rabszolgamunkám nehézségeiért. Esetleg az olaj? Persze, nem a drágábbat vettük, ezzel még én sem tudok tökéletesen dolgozni. Itt utalhatnék rá, hogy az én munkám természetesen minden tekintetben az, de hát kérem az olaj! Bezzeg egy érdemeiben tisztességesen megbecsült asszonynak a legjobb minöséget veszik...!

Bizonyára ezeket felsorolva magam is elhinném, hogy semmi közöm az odaégetett rántáshoz, hanem a körülmények játszottak össze ellenem, tovább fokozva ugorhatnék a telefonvonalra, és órákon át ecsetelhetném a barátnömnek, hogy milyen csúfság ért engem, pedig a lelkemet is kiteszem mindenkiért. Talán utána még mártírt is faraghatnék magamból! Valószínüleg sikerülne.

Ehelyett inkább gyorsan elöveszek egy másik serpenyöt, és elkészítem újra. Immár tökéletesre. Alább nem adom
















Enter supporting content here