Make your own free website on Tripod.com
Home
Életképek /drawn to the life (novells)
rólam/about me
Egypercesek)one minut novells
Novella I
Novella II.
Tündérek/Fairys
Természetfotóim/ my pictures of nature
Fórum, és linkek
kapcsolat/contact
Családi fotó album/family pictures
kedvenceink/ my pets

00000049.jpg

00000505.jpg

00000506.jpg

00000307.jpg

00000361.jpg

00000510.jpg

00000313.jpg

A természetet meglátni nem müvészet, csupán született ösztön, amivel keressük magunk körül a szépséget. A boldogságkeresés ösztöne, hiszen a boldogság maga nem egy hosszan tartó állapot, hanem érzék, amely képes felfigyelni a pillanat varázsára. Nem az a boldog ember, aki a természet szépségeinek felhasználásával akarja önmagát beteljesíteni, hanem aki tudja: önmagunk a természettel együtt körülvéve vagyunk teljesek.







Looking for natur is not art, just being born with instinct with what we look around the beauty. The joy is not a permanent feling, that is a talent for the human that can see the magical and miracle moment. The happy people are not that who are using the beauty of nature for his
copmleteness, but who knows we are completeness we are in the nature.

00000369.jpg

00000226.jpg

00000276.jpg

00000047.jpg

00000242.jpg

00000046.jpg

00000245.jpg

00000057.jpg

00000248.jpg

00000251.jpg

00000310.jpg

Katarzis


A nap a kora öszi délutánon arany fénnyel vonta be a tájat. A színek millió árnyalatban pompáztak. A festö lassan lépkedett fel a hegyoldalra, fürkészve nézett körül . Szeme elidözött néha egy-egy részleten, majd elfordult töle. Fáradtnak tünt, álló nap kereste ÖT. Tudta, hogy ma megleli, de azt még nem, hogy miben, merre. Az ég alja lassan vörösre váltott. Leült egy sziklára, kezébe temette arcát...
Hosszú évek óta festett már. Az ecset úgy mozgott a kezében, mint idomított varázspálca. Minden vonal, minden árnyék a helyén volt, de még nem festette meg sohasem a "képet". Minden ízében vágyott megalkotni azt. Magányos farkasként üldözte a múzsáját, de a kacér istennö folyvást tovaszállt fáradt homloka mellöl. Megszállottá vált, és ezért elhagyatottá is.
Divatos festö volt és gazdag. Kiállításain százával jelentek meg csodálói, és üres szólamokban zengték m&üvei mélységét. Tudta ö, hogy súlytalanok a szavak. Minden dicséret szíven ütötte, és darabokra hullt töle szét. Csak illúzió, csak frázisok!! kiáltotta. Letette az ecsetet és hónapokig hajszolta az életet. Kereste ÖT. A képet. És most reményvesztetten üldögélt egy sziklán.

- Milyen nevetséges vagyok! Milyen egy szerencsétlen balfácán! Azt hittem müvész vagyok és még azt sem tudom mit keresek! Itt van körülöttem minden, ami csoda a világban és nincs rá szemem, hogy megtaláljam az én önnön csodámat! Elég! Nem keresem tovább. Belefáradtam! Most megpihenek, s gyönyörködöm..

Átellenben a tisztás szélén állt a fa. Arany lombja úgy zuhant alá, mint egy kacér nöi vállra a szélfútta aranyhaj. Levelein megcsillant a fáradt napsugár, s a lemenö nap arany-vörössel vonta be karcsú alakját. Kacérkodott. A szó legteljesebb értelmében kacérkodott. A széllel meglebbentette idönként fürtjeit, majd mikor nyugtázta a férfi pillantását, kissé kihúzta karcsú derekát és leveleivel eltakarta magát. Majd megrezegtette ágait, játszott velük, mint buja nök a suhogó szoknyákkal.

A festö csak állt, s megbabonázva nézte ezt a játékot.

-Ó de gyönyörü vagy! Istenem de szép! Megtaláltalak!
Elövette ecseteit, s lázasan dolgozni kezdett. Az idö ellene dolgozott, a fények megfakultak. Csupán néhány vázlatra futotta s be kellett fejeznie. Fütyörészve indult haza. Álmatlanul forgolódott ágyában, agya lázasan dolgozott.
Ujjongva várta a hajnalt. Sebtében összeszedte magát és indult a hegyre.
A kora reggeli avar buján süppedt be minden lépésénél. A hajnali harmat bevizezte nadrágja szárát, frissnek és felszabadultnak érezte magát. Könnyünek mint egy madártoll, és csodálkozott hogy a lábai viszik és nem a szél. A tisztás közelébe érve kissé lelassított, mint az szerelmesek elsö randevújukon, mikor titokban messziröl is csodálják a kedvest.
Felmérte a terepet, és keresett egy helyet, ahonnan zavartalanul festheti a fát. Majd amikor megtalálta a legmegfelelöbb helyet elhelyezkedett, és neki látott a munkának. Elöször elövette elözö esti vázlatait, és döbbenten látta, hogy fakó vonalak csupán, semmitmondó mázolmányok. Messzire dobta öket, majd maga elé tett egy újabb vásznat. Szemeit résnyire szükítette, elméje fókuszába helyezve modelljét.

-Nem ilyen voltál tegnap!!- höbörgött. Ma olybá tünsz, mint egy unalmas vénkisasszony!
Próbálta felidézni a tegnapi képet, de csak foszlányokat talált bensöjében. Foszlányokat? Érzéseket, megfejthetetlen titkokat.
- Ez nem megfogható számomra, várnom kell még. Talán az öszi kora est kell, hogy elöcsalogassam a múzsát a fa kérgéböl. Várok - döntötte el magában.

Egész nap figyelte azt, de a fa semmi jelét nem mutatta különlegességének. Mélán türte lakói járkálását, még a szél sem rebbentette leveleit. De a festö várt.
Elérkezett az elsö délutáni aranyló napsugár. A tisztást beragyogta isteni dicsfénnyel. Az öregebb fák lágyan, szeretettel nyújtóztatták ágaikat a simogató öszi fénynek. De ö felélénkült. Egy kósza szél feltornyozta leveleit, karcsú törzsét látni engedte. Ágait ellenvetette a rákapaszkodó mókusoknak, és úgy rázta le öket magáról, mint a kényes úri dámák az undorító férgeket.
-Felébredt hát! -könyvelte el a festö örömmel. Közelebb lépett és alaposan szemügyre vette. Remegve fogta meg ecsetjét, mint a szobrász mikor oly nemes márvánnyal találkozik, ami isteni arcot rejt magában. Szeme vak volt, csak a szíve dolgozott. Ujjai úgy tartották a szerszámot, hogy izmai arról mit sem tudtak. Nem látott és nem halott, úgy érezte most talán megalkotja hön áhított müvét.

Már ráesteledett, mikor végzett. Tétován hagyta ott modelljét, mintha egy röpke mozdulattal búcsút is intett volna annak, majd elment.

Olyan fáradtnak érezte magát, mintha hetek óta nem aludt volna. Álom nélküli mély alvásba zuhant, és fájó tagokkal ébredt reggel. Kíváncsian nyitotta ki a vásznat, megakarván látni tegnapi munkáját.
- Ez a kép minden erömet elveszi, olyat alkottam tegnap, mint még soha. Had lám! Had nézzek szembe vele!
Szeme vöröses tüzzé vált hirtelen, majd egyetlen szakítással semmisítette meg munkáját.
-Megbuktam! - örjöngte - Silány, semmirevaló festö vagyok! Képtelen vagyok immár bármit lefesteni, hiszen egyszerü fa is nagy feladat számomra. - A szívében ébredt medvével járkált fel, s alá a szobájában. -Mi ez??!! Mi ez? ezt egy tíz éves gyermek is jobban elvégezné helyettem! ez nem festmény! Ennek nincs lelke. Ez egy olyan fa, mint bármelyik más, de ez nem A FA. Hol van ebböl Ö??? Ó a becsvágy, a fény elhomályosította már szemeimet látni! Ó a sok kézfogás elfeledtette ujjaimmal a festést! A sok léha nö megölte szívemet szeretni! Szerelemmel kell szeretnem a modellemet, akkor láthatom meg a lelkét. Elvesztem!

Szekrényéböl kiemelt egy flaskát, és a díványra rogyva inni kezdett. Eltelt az egész nap felette, és részeg bódulatában vette újra az irányt a hegy felé.

Vérben izzó szemekkel állt meg a fa elött. Olyan volt, mint egy felböszült bivaly.
-Megcsaltál! Eltakarod elölem valódat!- ordította. -Te csak egy közönséges fa vagy! Mit gondolsz magadról? Örülhetnél, hogy én az elismert festö hajlandó vagyok téged megalkotni! Örülhetnél, hogy egyáltalán figyelmet fordítok rád!

Hirtelen vad szél támad, a fa ágai beleakadtak felöltöjébe, és a hajába, majd egy széllökéstöl egy ág fellökte.

-Ó! Ne taszíts el! Bocsáss meg kérlek! -fogta könyörgöre. Én egy semmirevaló csavargó vagyok. Engedj közel magadhoz kérlek! -összeroskadva térdelt a fa elött, és zokogott.

A fa lágyan betakarta ágaival, a festö egészen közel ment, neki dölt a fa törzsének. A levelek zizegései elcsitították háborgó lelkét, az ágak körülvonták mint egy sátor, menedéket nyújtva a természet elöl. Hátával érezte a fa élettel lüktet törzsét, beszívta a növény bódító illatát. Kezével megsimította a földböl felbukkanó gyökereket, majd elaludt.
- Megalkotni engem?-hangzott a kérdés.

A festö felriadt. Koromsötét éjszaka volt. Körben a csillagok fátyolként övezték a fa koronáját.

- Szóval megalkotni engem??!! - szólt a kérdés újra.

A hang mélyröl zengett, mint ösrégi barlang odvából szólt volna, de csilingelö volt, mint egy kisleány éneke. A hangsúly azonban sértödött, pontosan olyan, mintha egy herceg firtatná, miért vonod kétségbe elökelöségét. Lágy volt mégis szigorú, úgy hatott azonban a fülnek, mint fajó toroknak a méz. A festö felült, nézelödött maga körül, majd félénken kérdezte:

- Ki kérdezi?

- Hát én te híres! - kacagott a hang. - Nem hiszel a fülednek? Mi fák nem fecséreljük feleslegesen szavakra az idönket. Megbántottál.

- Úgy?! Megbántottalak? Le akarlak festeni, alkotni szeretnék... de te nem hagyod!-méltatlankodott a festö.

- Azt mondtad megalkotni engem! Te el akarod lopni a lelkemet! Ki akarod fürkészni a titkaimat! Miért nem elég neked egy kép, mint bárki másnak? Nincs szükségem arra, hogy te megalkoss, hiszen maga vagyok a tökély. Nincs szükségem rád! Így is gyönyörködnek bennem elegen.

- Gyönyörü vagy, és én szeretném ezt a gyönyörüséget megörökíteni.., de nem tudom. Csak üres vonalak, csak élettelen díszletek. Te ennél sokkal több vagy, de nem mutatod meg magad. Képtelen vagyok már látni úgy, ahogyan régen, azt hiszem megbuktam mint festö. Talán soha nem is voltam az...

-Igen, sokkal több vagyok. Ha engem akarsz megfesteni, akkor eggyé kell válnod velem. Én vagyok a tavaszi rügyek pattanása, a nyári zöld bujasága, az öszi elmúlás csodálatos könnyei, és a téli fagyos lehelletének koronája. Magamban ölelem át minden évben az ujjászületés és a halál perceit, az örökkévalóság kegyes játékát. Ahhoz, hogy ezt megörökítsd eggyé kell válnod velem. Érezned kell mindezeket, ahhoz, hogy a képed minden centimétere éljen. Nem, nem mutathatom meg neked eme titkokat. Magadnak kell rájönnöd, magadnak kell átérezned velem együtt.

- Hogyan tehetném ezt??

- Járj ide hozzám, nap, mint nap! Ismerkedj meg velem, érezd amit én! Lásd amit én! Tapasztald meg amit én! Akkor majd készen állsz rá. Fesd le a pillanatokat, fesd meg a szakaszokat, és ha ezek készen vannak, akkor minden egyben lesz ahhoz, hogy fesd meg a képet. Ehhez odaadás kell, ehhez alázat kell, ehhez akarat kell, és kitartás. Mint a szerelemben. Képes vagy rá?

- Értelek. És megértelek. Drága titkok ezek! Megtiszteltetés, hogy megosztod velem öket. Készen állok rá!

-Ó! De sokszor hallám ezt! Mind megbuktok! Hogyan lehetnél hüséges egy fához?? Gyengébb vagy te annál! - hangja szinte kövekként dobta a férfira a szavakat. - Az ígéretek oly könnyen rebbennek ajkaitokról, mint a pillangók a virágok szirmain. Most hagyj magamra, még semmi vagy nekem! Majd meglátom, akarod-e igazán. - Ekkor ágai szétnyíltak, levelei elfordultak, és utat engedtek a szélnek. A festö fázni kezdett, bódultsága elszállt.

- Elaludtam, - gondolta. - és rám tört a hideg éj. Álmot láttam, és mily igaznak tünt! Az éj angyala fülembe súgta a titkot. Eggyé kell válnom vele! Nincs mit vesztenem már, hisz az idöm így is kárba megy minden sikertelen pillanattal. Gyönyörüségem, visszatérek hozzád! - kiáltott fel, megsimította a fa törzsét és hazament.

*******

Egy év telt el. A festö és a fa egymás mellett éltek. Az emberek már sokat fecsegtek az örült müvészröl, aki fittyet hányt minden pletykának. Kezei közül számtalan kép született, és féltve örizte minden darabját. Úgy nézett ki, mint egy remete. Nem beszélt senkivel, aki megkereste öt, azt hamarosan elzavarta. Boldognak tünt, és semmi más nem érdekelte csak a fája és a vásznai. Fent élt a hegyen a tisztáson. Készített magának egy kalyibát, de azt föként festményei védelmére használta. Gyökereken és bogyókon élt, lefogyott.
Úgy láncolta titkos örülete a fához, mint egy hatalmas rablánc. Múzsájának minden centimétere megbabonázta, annak minden sóhaja elkápráztatta. Nem gyözött betelni annak tökéletességével, és ontotta róla a képeket. A téli hidegben szinte testével melengette kedvesét, érezve vele együtt a tél minden fagyos leheletét. A tavasz minden napján ujjongva tapsolt minden apró rügynek, és nyáron óvatosan emelte le a fa minden érett gyümölcsét. A kora estéken nézegette összegyült müveit, és boldogan látta, hogy mind ugyanaz, és mégis minden darabja mennyire más. Nem vágyott már másra, csak megalkotni az Egyet.

Egy öszi éjjelen, éppen egy évvel az elsö ott töltött éjszaka után, újra a fa ágai alatt pihent.

- Eltelt egy év! - szólította meg újra a fa.

- Tehát újra szólsz hozzám! - mosolygott a festö.

- Igen. Készen állsz a képre. Megosztottam veled titkaimat, nincs rám szükséged tovább. Ha hazamégy, akkor könnyedén elkészítheted. Erre vágytál nem igaz??

- Igen valóban erre vágytam. Tudom mar egy ideje, hogy készen állok elmenni. De nehezemre esik.

- Ó, kedves festöm! Ezért jöttél ide! Nehezedre esik, mert még elötted az, amiért feláldoztad egy évedet! Félsz a következö lépéstöl. Nem hiszem, hogy találnál itt még bármit is, ami itt tarthatna...- hangjában kérdés bujkált.
- Egyszóval eljött a búcsú órája!
- Máris??
- Nem tartóztatlak, dolgod van. Menj hát!

Egy álló hónapig zárkózott be a festö a szobájába. Éjjeleken át nézegette az összegyüjtött képeket. Megfáradt testéböl szinte minden óra egy-egy évet húzott ki. Mikor munkához látott, patakokban folytak a könnyei. Olyan nehéz volt a lelke, mint az ólom. Mikor végzett, órákon át csak ült és bámulta. Minden benne volt képben.
Élete legeslegszebb képe lett, de ott tükrözödött benne egy hatalmas halálos fájdalom. Az a fájdalom, amit csak egy beteljesületlen szerelmet cipelö ember képes átérezni. A festö beleszeretett a fába. Érezte annak minden zsigerét, minden alakját. Tapintotta minden négyzetcentiméterét, és orrában hordozta illatát. Gyönyörü, beteljesületlen szerelem volt ember és természet között. Nem találta helyét a lakásban, nem találta a helyét ezentúl sehol sem.

Visszatért a hegyre a tisztáshoz. A fa meggyötörtnek tünt, ágai kókadoztak.
- Visszajöttél hozzám? - kérdezte halk hangon a festöt. - Látod ezt az arcomat még nem láttad. Önzö voltam, hisz azt kértem válj eggyé velem. Így láncoltalak magamhoz. Te nem létezhetsz nélkülem, és mint látod én sem nélküled.

- Mire volt ez neked jó??

- Óh! A nagy kérdések! Szükséged volt rám, hogy tündökölj általam, s szükségem volt rád, hogy tündököljek általad. Én megosztottam veled titkaim, hogy megmaradj az örökkévalóságnak, és te tápláltál engem szereteteddel, hogy megmutassam a világnak legszebb mivoltomat. Azt vártam, hogy visszajöjj! És íme itt vagy!

- Örökké veled akarok maradni!-könyörgött a festö.

- Hm.. hát tedd meg! -kérte a fa.

- Segíts nekem, önmagam nem tudnám megtenni.. Kérlek!

- Igazán akarod? - suttogta a fa, hangja, mint az ambrózia körbevette a festöt.- Eggyé olvadunk, és örökkön örökké eggyé leszünk-fonta hálóját tovább.
- Semmire sem vágyom jobban! - már-már rimánkodott a férfi.

Csak egy pillanat volt az egész. Egy faág úgy döfte keresztül a férfi mellkasát, hogy az azonnal a földre rogyott. Testével a fa köré tekeredett, a törzset szinte koszorúként ölelve át. Szemeit az ágak közé függesztette, az est már holdvilággal vonta be a tájat.

- Örökre az enyém maradtál - suttogta a fa.

- Örökre - ismételte a férfi elhaló hangon.

- Pedig nem kellett volna! - szúrt bele a hang. - Sohasem kellett volna fává válnod ahhoz, hogy maradandót fess. Önnön lelkedet kellett volna az én ruhámba öltöztetni. De te többet akartál, söt, azt hiszem meghalt már a lelked. Ezért kellettem neked én.

- Tudom. - mondta a festö. Megkaptam a lelkedet, és boldogabb vagyok, mint bármikor. Örömmel válok most már eggyé veled a testemmel is.

************


A kiállítás megnyitóján több százan tolongtak. Az összes müértö és kritikus egyöntetüleg állította, hogy olyan csodaszép képek születtek, amit még eddig ember nem alkotott természetröl. Ott voltak a festö barátai. Egyetlen fát ábrázolt minden kép, és hiába keresték abban elhunyt barátjukat:- Mintha nem is ö festette volna! Fantasztikus! A zsenialitását hova rejtette idáig? - elhülve bámulták az egyazon fa ezernyi ábrázolását.

Egyazon nagyon különleges fáét. Amelynek ágai most úgy nyúlnak felfelé mint két kar, melynek törzse formája engedni láttat két nöi keblet, karcsú derekat, és gömbölyödö csípöt. Egy fát amelynek törzse magában rejt egy nöi torzót, és gyökereivel átkarol egy kicsinyke dombot, mely nem nagyobb mint egy emberi test.

00000236.jpg

00000305.jpg

00000306.jpg

00000074.jpg

00000258.jpg

00000050.jpg